VI. rész

Csak barátok

     - Oké. - mondta és lazán a hajába túrt.

Valamiért az az érzés kavargott bennem, hogy először nem ezt akarta mondai, különben nem gondolkozott volna annyit de inkább ráhagytam.

    - Akkor csak barátok? - kérdeztem.

    - Csak barátok. - erősítette meg ő is, mire mosolyogva megöleltem.

    Este megint csak Lewaval voltam kint a parkban így volt esélyem elmondani, neki a rövid szóváltásunkat Götzével. A fiú megvakarta a fejét, gondolkozott, majd huncut félmosollyal az arcán megszólalt:

    - Szóval csak barátok vagytok aha... - nevetett. - annyira nyomorékok vagytok basszus.

    - Miért? - néztem rá kérdőn bár a választ előre tudtam.

    - Annyira látszik, hogy szeretitek egymást, de mindkettőtöknek túl nagy a büszkesége, hogy ez bevallja.

    Eszembe se jutott megkérdőjelezni Lewandowski állítását, bár abban közel sem voltam biztos, hogy Götze, hogyan érez, de a saját érzelmeim tudatosultak bennem... Még mindig szeretem Mario Götzét.. Hiába egy utolsó szemét állat annyira durván belezúgtam, hogy még ez sem érdekel. Még is amikor megint megszólaltam más jött ki a torkomon.
     - Én nem szeretem őt, csak barátok vagyunk. - hiába értettem együtt Lewa állításával, még is megmakacsoltam magam és mást mondtam mint amit a szívem diktált... De miért?

   A mellettem ülő fiún látszott, hogy nem nagyon hísz nekem ( túl jól ismer az a baj) de inkább rám hagyta a dolgot, és nem is beszéltünk utána már erről. Bennem viszont továbbra is ott élt a ki nem mondott szó, hogy szeretem Götzét, még ha ő utál akkor is. 

   Este megint későig kint voltunk, de most már szerencsére a bátyám is tudott róla, így nem érte akkora meglepetés amikor az éjszaka közepén hazaállítottunk. A bátyám és Basti a nappaliban ült és fifáztak. 

    - Na milyen volt a randevúú? - kérdezte Basti ideges elhúzva az "ú"-t mire csak megforgattam a szemeimet.

    - Hagyjuk már, neki csak Götze kell, láttam, hogy néztél rá még mindig szereted. - a bátyámnak viszont már nem voltam képes hazudni, lesütöttem a szemem majd bólintottam. Manu intett, hogy üljek oda hozzájuk. Ledobtam a táskámat az előszobába és beültem a két fiú közé.  - Felejtsük ma el a szánalmas szinglisségünket és fifázunk egy jó, na? - nyújtott felém egy harmadik konzolt mire nevetve elvettem. 

   Fociból igaz nem vagyok jobb mint a bátyám, de fifában mindig leverem őt, ez így megy nálunk Neuereknél, míg én a virtuális pályát uralom, ő addig valódi kapuban tevékenykedik. 

  Hajnali kettő körül pedig apa is hazatért. Nagyon régen láttam már, pedig elméletben, egy házban lakunk. Mosolyogva köszöntöttem, az apámat aki érdeklődéssel konstantálta, hogy egy fővel gyarapodott a családja.

   - Csá Neuer apu. - üdvözölte Basti apámat majd lepacsiztak.

   Neuer és Basti nyolc éves koruk óta együtt játszanak, szóval természetes, hogy így lespanolt már apummal. De amúgy a Bayernből szinte mindenki bírja a laza és kedves apumat. Amióta anya már nincs velünk sokkal felszabadultabb lett. Nem mintha anyám egy szörnyeteg lett volna, meg ilyesmi de nagyon uralni akarta apát, és ez nem tett jót neki. De szerintem ennyi elég is a magán életemből hisz végtére, nem ez a lényeg. Apa közölte, velünk, hogy felmegy megnézni Elinát aztán lefekszik mert hulla fáradt. Megértem apát, Manu is megértette szóval mind a ketten egyetértően bólintottunk egyet majd vissza ültünk a tévé elé. A tévében valami lövöldözős akciófilm, ment de sehogy sem tudtam arra koncentrálni. Pedig a fiúk elmondásából nagyon jó volt.
   Másnap reggel arra keltem, hogy csörög a telefonom. Felültem az ágyamba majd elvettem a komódomról a telefonom. Amint a kijelzőre néztem, lefagytam. Götze volt az, remegő kézzel felvettem majd beleszóltam.
     - Öhm... Szia
     - Szia edzés után ráérsz sétálni? - éreztem, a hangjában a félelmet, megértem, én is féltem.
     - Persze, fél kettőkor tali, szia. - nyomtam ki gyorsan.
    Letettem a telefonom magam mellé, majd elfeküdtem az ágyon. Abba sem tudtam hagyni a mosolygást. Valaki kopogott az ajtómon és mivel lusta voltam felállni csak üvöltöttem egyet, hogy gyere. Adel volt az, leült mellém az ágyra, egy ideig ültünk néma csendbe majd megszólaltam.
     - Götzével találkozok. - mondtam.
     - Szakítottunk Kimmichel. - mondta velem teljesen egyszerre.
   Lefagytam és a barátnőmre néztem, nem láttam az arcán, hogy szomorú lenne, inkább derűsnek tűnt, amit nem értettem.
     - De... miért? - kérdeztem.
     - Megbeszéltük, igazából mindketten szabadok szeretnénk lenni, de ha úgy alakul majd újra összejövünk. - vonta meg a vállát a barátnőm majd témát váltott. - Tényleg Götzével találkoztok?
     - Igen, az edzésük után elmegyünk valahova. - mondtam, majd Adel felvisított és átölelt. Viszonoztam az ölelését, és egymást átkarolva kezdtünk el ugrálni. Gondolom ez a házban tartózkodó további két embernek is feltűnt, mivel benyitottak a szobába.
    - Jézus lányok mi a francot csináltok? - kérdezte Basti, aki először kapcsolt.
    - Nikol randizik Götzével. - ujjongott a barátnőm, most pedig rajtam, volt a szó, hogy javítsak.
    - Nem randizunk, csupán elmegyünk sétálni, tudod, mint barátok.
  Erre a szobában tartózkodó személyek egy egyöntetű "aha persze"-vel reagáltak. Gondolhattam, volna, túlságosan jól ismernek már.
   Még soha nem vártam ennyire az edzés végét, mint most. Adel és Clara próbáltak nyugtatni, de nekem egyszerűen nem ment, végig arról beszéltem, hogy úristen vajon mi lesz, és vajon mit akar. Clara pedig lazán lerendezett, annyival, hogy majd úgyis megtudom. Végül is igaza van. Ötkor végeztek a srácok, jó igazából mindig ilyenkor végeznek, de ez most egy különösen hosszú három és fél óra volt nekem. Claraval és Adellal már a stadion előtti lépcsőn ülve vártuk a fiúkat. Először Lewa lépett ki Alaba Kimmich és Draxler kíséretében. Clara pedig már szerelme nyakába is ugrott. Én pedig Adelra néztem, aki mosolyogva üdvözölte, a többi fiút. Szóval barátok maradtak, ennek örülök. Aztán megfordultam, épp időben mert akkor ért ki ő, a haja még vizes volt az izzadságtól. Egy fekete pólót viselt egy szintén fekete térdig érő tréning gatyával. Az arcán pedig ott csillogott az ellenállhatatlan védjegye a huncut mosolya. Elindultam felé, majd előtte meg állva elmotyogtam egy sziát, mire ő nevetve magához húzott és megölelt.

 Lehunytam a szemem és átkaroltam a vállát, jó volt újra testközelben érezni őt magamhoz. Magamba szívni az illatát miközben a pulzusom az egekben jár. Götze vállai között felnézve, elkaptam Lewa tekintetét, akinek a szájáról ezt olvastam le "Csak barátok ugye" elmosolyodtam és kacsintottam egyet. Nem tudoem mennyi ideig álltunk ott egymást átölelve, de amikor elengedtem már senki nem volt körülöttünk. Rámosolyogtam, Götzére, mire az intett hogy induljunk el. Fogalmam sincs merre mentünk igazából, nem érdekelt, mivel végig Götzére figyeltem, ugyanis a fiú egész úton beszélt. Szinte mindenről, ami az elmúlt másfél hónapban történt amíg nem beszéltünk. Elmesélte a szakítását Miaval és azt, hogy akárhogy próbált barátnőt szerezni, egyszerűen nem jött össze neki. Ennél a résznél pedig automatikusan elmosolyodtam.
   - Úgy látszik te vagy az egyetlen, aki egy ilyen idiótát szeretni tudott mint én. - mondta sóhajtva Götze majd megállt, úgy látszik megérkeztünk, egy számomra ismeretlen kis téren álltunk, meg ami a Schmidsäner stesse címet kapta. Vissza kanyarodva arra, amit Götze mondott magamban hozzátettem, hogy én még mindig szeretlek te seggfej, de aztán mást mondtam.
   - Nem vagy idióta, biztos találsz majd valakit, csak idő kérdése. - mondtam és egy hatalmas múmosolyt erőltettem magamra.
   -  Amúgy ez az egyik kedvenc helyem, mindig idejövök ha ki akarok kapcsolódni. Remek, hely és nem olyan ismert, pont ezt szeretem benne.
 Beültünk egy turmixozóba, és azt csináltuk amit hosszú idő óta nem tettünk. Beszélgettünk, úgy mint két jó barát. Elmeséltem neki, hogy voltam a Bayern női csapatának edzésén, ő pedig mesélt... szinte mindenről. Nyolc óra fele járhatott az idő, amikor Götze azzal az ötlettel állt, elő, hogy menjünk el sétálni. Ezzel pedig én is egyet értettem, mivel szinte teljesen elgémberedtek már a végtagjaim.
   München sötét utcáit koptatva, vágtunk neki az éjszakának fogalmam sem volt arról, hogy merre tartunk, de a mellettem lépkedő fiút elnézve ő se nagyon tudta. Bő egy óra sétálás után kezdett ismerőssé válni a környék. Pár utcányira járhattunk a házunktól, én pedig megtorpantam.
    - Hova megyünk? - néztem, rá bár a választ előre tudtam.
    - Hazakísérlek, végül is nem engedhetem, hogy egyedül menj haza. - kacsintott, rám a szívem verése pedig legalább a tízszeresére nőtt.
  Befordultunk az utcánkba, én pedig megtorpantam. Kis idővel Götze is kapcsolt és visszasétált hozzám.
    - Baj van? - kérdezte aggódva.
    - Szeretlek. - csúszott ki a számon.
  A kijelentésemet, pár perc csend fogadta. majd a fiú hozzám lépett, óvatosan megölelt, majd kissé eltolva magától, a kezembe vette az arcomat és megcsókolt...