VIII. rész

Ismeretlen ismerős

  Ott álltam Götzével szemben teljesen lefagyva. Percekig nem szólalt meg egyikünk se. A fiú aggódó tekintettel fürkészett, az én tekintetemből pedig valószínűleg nem sok jót lehetett kivenni. Végül nagy nehezen erőt vettem magamon és megszólaltam.

   - Rendben, de nem értelek. - ennyit mondtam majd faképnél hagyva Götzét elindultam kifelé a sikátorból. Már fél úton járhattam, amikor hirtelen megtorpantam. Nem ronthatom el az egész holnapi napot azzal, hogy én most összeveszek Götzével. Visszafordultam, hátha még ott találom a fiút. Az ösztöneim nem tévedtek Mario Götze még mindig ott állt.

   - Valahogy éreztem, hogy vissza, jössz. - mondta egy halvány mosoly kíséretében. - figyelj én tényleg sajnálom.. - kezdte volna de félbeszakítottam.

   - Nem kell, az lesz tényleg a legjobb ha barátok maradunk, mint régen. - mosolyodtam el őszintén majd esetlenül megöleltem Götzét.

     Végül egész jól végződött az egész, Götze hazakísért és közben beszélgettünk, úgy mint ha az előbbi eset meg sem történt volna. Talán tényleg így lesz a legjobb. De amikor elváltunk Götzétől és beléptem a házba, ez az egész gondolatmenetem szertefoszlott és eluralkodott rajtam a mérhetetlen fájdalom, amit Götze okozott. A házba egy lélek sem volt, valószínűleg minden barátom egy helyen lehetett valahol. Az emeltre felérve, csak a húgom szobájából szűrődött ki valami világosság, ezért úgy gondoltam benézek hozzá. Lina az ágyán ült és a telefonját nyomkodta, de az ajtónyitódásra felkapta a fejét, már épp szólásra nyitotta a száját, amikor meglátta rajtam, hogy sírok ezért se szó se beszéd felállt az ágyáról és szorosan magához ölelt. A  húgom szerencsére vagy nem szerencsére de Manu testmagasságát örökölte, és hiába csak 15 éves legalább tíz centivel magasabb volt nálam, ami más esetben nyomasztó lett volna, de most baromi jól esett ahogy magához húzott. 

     Miután nagyjából sikerült megnyugodnom, mindent elmeséltem a húgomnak aki türelmesen végighallgatott, segíteni nem tudott, de nekem már az sokat jelentett, hogy valakinek elmondhattam.  Utána beszélgettem még a húgommal, majd hazaértek a bátyámék ezért Linával együtt lementünk a nappaliba, hogy köszöntsük őket 

                                                   

    Másnap reggel kelés után, első dolgom volt átkopogni Adel szobájába, hogy neki is elmeséljem a tegnapi eseményeket, mivel tegnap este amikor a srácok hazaértek, nem akartam őket ezzel traktálni, mondván majd holnap úgy is mindent elmesélek. Adel szerencsére már nem aludt, az íróasztalánál ült és valamit rajzolt. Csöndesen becsuktam magam mögött az ajtót majd odaléptem mellé. Adel észrevett és ahogy rám nézett láttam a szemében, hogy csillog a kíváncsiságtól, ezért leültem az ágyára, és elmondtam neki mindent, az elejétől a végéig, még azt sem kihagyva, hogy tegnap este a húgomnak mondtam el legelsőnek.

   - Örülök, hogy legalább barátok maradtatok, de ez szemétség volt tőle akkor is. - mondta Adel én pedig egyetértően bólintottam. - viszont azt furcsállom hogy Lina ilyen kedves volt. - mondta, mire mindketten elnevettük magunkat.

  Igen, a húgom általában nem valami kedves velünk, de mostanában, hogy kevesebb szereplésre kell mennie, egészen megenyhült, de nála ez sosem tudható meddig tart. Délelőtt javarészt nem csináltunk semmit, tizenegy körül beesett hozzánk Clara és Lewa, hogy még edzés előtt velünk lehessenek. Nekem pedig újabb két embernek kellett elmondanom, hogy még mindig szingli vagyok.

   - Annyira tudtam, hogy az a seggfej meg fog bántani, és Kimmich is, hogy megmondta. - reagálta le az egészet Lewa. - Én esküszöm ha meglátom betöröm a fejét. - tette hozzá.

   - Süket vagy? Azt mondta barátok és jóba vannak, nehogy már elcseszd. - lökte oldalba Clara a barátját, nagyon édesek.

    - De ha bármi gáz van szólj én és Manu szétütjük. - szállt be a beszélgetésbe Basti, aki - ábrázatát látva - nem rég kelhetett. 

 A bátyám szokásához híven a kanapén ült és tévézett, én pedig - miután befejeztem a srácokkal a szóváltást - lehuppantam Manu mellé.

   - Hát úgy látszik, még mindig szingli család vagyunk. - mondta Neuer én pedig nevetve bólintottam.

   - Ilyenek ezek a Neuerek. - huppant le mellénk Basti, majd nevetve hozzátette. - meg a Schweinsteigerek.

  

   Kicsit előbb indultunk el edzésre, mert már mindenki annyira unta az agyát. A Säbener Strasse sajnos nem volt annyira messze mint gondoltuk ezért egy fél órával az edzés kezdete előtt már ott dekkoltunk a hatalmas FC BAYERN MÜNCHEN feliratú épület alatt. Ahogy ott beszélgettünk egy fekete autó fékezett le az épület előtt. Manura majd Lewára néztem, hátha ők tudják mi van, de ők is értetlenül  bámultak. Nemsokára megérkeztek a többiek ezért a bátyám, Basti és az időközben körénk gyűlt Bayernesek bevonultak az öltözőbe, csak én és a lányok maradtunk kint. 

   - Miért nem megyünk be? - kérdezte Adel.

   - Bemehettek, de engem érdekel mi a francért van itt ez a kocsi. - válaszoltam.

 A lányok megértően bólintottak majd bementek az épületbe én pedig egyedül maradtam. Leültem a lépcsőre és vártam, de szerencsére nem is kellett olyan sokat, mert az ajtó kinyílt és egy öltönyt viselő magas szőke srác lépett ki belőle. Telefonját a füléhez tartotta és hevesen gesztikulálva beszélt, messze voltam ezért nem tudtam kivenni azt, hogy miről beszélhet. A srác nagyon ismerős volt, mintha láttam volna már valahol, de egyszerűen nem ugrott be, hogy hol. A szőkeség letette a telefont, majd elindult felém, én gyorsan felálltam és leporoltam a gatyámat.

  - Szia. - állt meg előttem, a hangja ismerősen csengett. - megtudnád mutatni, hogy merre van a sportigazgatói iroda? - kérdezte, én pedig elhúztam a számat.

   - Bocsi, de nem nagyon vagyok itt jártas, csak az öltözőt és az edző pályát ismerem. 

   - Semmi baj, amúgy bocsánat milyen modortalan vagyok a nevem.... - kezdte volna amikor egy bentről jövő kiáltás félbeszakította, engem hívtak.

    - Bocsi, de mennem kell. - mondtam és ott hagytam szegény tehetetlen srácot, majd beléptem az ajtón.

A kiáltás Adeltől érkezett, hogy menjek már be, mert hiányolnak engem. Az öltözőbe beérve minden szempár rám szegeződött.

    - Hol voltál? A lányok azt mondták kint nézel valami fekete kocsit. Meghibbantál? - nézett rám a bátyám.

    - Csak egy srác kért tőlem eligazítást. Nem ismeritek? Magas szőke hajú kék szemű. - néztem végig a fiúkon, akik csak a fejüket rázták, akkor meg mi az istent kereshet itt és miért volt annyira ismerős?

  A fiúk edzése után a megbeszéltek szerint pizzázni mentünk. Mindenki a mai edzésről beszélt, és arról, hogy a bátyám beállt 11eseket rugni Starkenek és egész jól lőtte őket. De az én gondolataim teljesen máshol jártak, nem tudtam kiverni a fejemből a fekete kocsis srácot, annyira ismerős volt nekem még se ismeri senki. Az épületből kiérve a kocsija még ott állt, de a srácot sehol sem találtam.

Kimmich oldalba bökött én pedig felé fordultam.

   - Mi van veled Nikol, nem is beszélsz ez nem rád vall?

   - Csak azon a srácon gondolkozok akivel beszéltem, lehetetlen, hogy senki nem ismeri. - sóhajtottam.

    - Nem lehet, hogy csak képzelődtél? - vetette fel Kimmich.

    - Nem! Beszéltem is vele, és ott volt a kocsi ti is láttátok.

Kimmich végül rám hagyta, én pedig próbáltam kicsit oldottabb lenni és jobban odafigyelni.

  

  Későn értünk haza, ezért mindenki se szó se beszéd elment aludni a szobájába. Nekem még egy jó darabig nem jött álom a szememre, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy nem tudtam ki az a srác. Akkor este még nem is sejtettem, hogy holnap minden kiderül...

  Másnap Manunak nem volt edzése, ezért úgy döntöttünk otthon maradunk és egésznapos X-box maratont tartunk. Ez az ötlet jól működött egészen tízig, amikor is nem várt vendégeink érkeztek, Kimmich és Lewa személyében, akik kitalálták, hogy menjünk már be a Säbener Strassera és nézzük meg a másod osztály edzését. Mivel a X-boxot, már mindketten untuk belementünk így pár perccel később már útra készen álltunk az ajtóban. Hiába van a Säbener Strasse közel még is kocsival mentünk.  

  Az épületbe beérve köszöntünk a recepciós hölgynek, majd az edzőpálya felé vettük az irányt. Jó volt nézni a másod osztály edzését, voltak olyan játékosok akiket nem is értettem, miért játszanak ott, de nem én vagyok az edző, de ha lenne beleszólásom pár embert biztosan felhoznák. Nem néztük végig az edzést körű belül a felénél elmentünk. Az épület elé érve, pedig megtorpantam, és hátrafordultam, hogy intsek Manuéknak, hogy jöjjenek már ide.
  Ott állt a szőke srác az épület előtt és Götzével beszélgetett, majd felém fordult mind a kettő, és Götze intett nekem, hogy menjek oda. Lesiettem a lépcsőn majd megálltam előttük.
   - Nikol szerintem ismered őt. - nézett rám. - de azért bemutatom neked ő itt...
És még mielőtt kimondta volna a nevet bennem, tudatosult, hogy kivel is állok szemben...