Bastian Schweinsteiger novella

Der FCB!
*OLVASD EL*
EZ A NOVELLA TELJES EGÉSZÉBEN KITALÁCIÓ!! AZ ALAPSZTORI VALÓSÁG DE A TÖBBI NEM.
KÖSZÖNÖM.

Kedves München rajongók!

17 év, pontosan ennyi idő telt el 1998 és 2015 között. Nagyon sok minden megváltozott ennyi idő alatt. De a Bayern iránti feltétlen szeretetem soha. Szerettek engem és én is őket. Még is sokan megkérdezik miért hagytam el 17 értékes év után a hazámat? Mikor engem neveztek Münchennek a Bayernek. A válasz egyszerű, nincs sok időm már hátra a fociból. Azt gondoltam a Manchester majd ad nekem új lehetőségeket. Nem tagadom, hogy életem legrosszabb döntése volt. München a hazám, az  otthonom mai napig örömmel jövök ide vissza. Mai napig éneklik a nevemet a stadionokban, mai napig várják, hogy visszatérjek. De nem fogok, többé nincs már Basti és München. Sokan ellenem fordultak az átigazolásom utána időszakban, megértem hiszen 17évet töltöttem Münchenben, rekordokat döntöttem meg a klubbal, a csúcsig jutottam és itt hagytam őket. De nem felejtelek el titeket, nem felejtem el a sok örömöt amit nekem adtatok, hogy mindig ugyanolyan lelkesen szurkoltatok. Szeretlek titeket és ne aggódjatok nem tűnik el a ti Bastitok, talán pár év múlva visszatérek Münchenbe, de nem focistaként... Köszönöm a sok támogatást és kitartást, őszintén sajnálom ha valakinek csalódást okoztam, szeretlek titeket.

    Megnyomtam az entert, az írásom pedig kikerült az adatlapomra. Úgy gondoltam tartozok ezzel a Bayern rajongóknak. Felléptem a székemből és az ablakhoz léptem. Az Angliai táj még idegen volt számomra, teljesen más volt mint München. Még mindig minden idegen volt pedig lassan három hónapja itt vagyok. A csapatba egyetlen németként elég nehezen illeszkedem be. Rengeteg levelet kaptam az elmúlt hónapokban rengeteg jót és szinte ugyanennyi rosszat. Sok rajongóm szívét törtem össze, de az enyém is összetört, hiányzik München, hiányoznak a rajongók és a csapattársaim is. Hiányzik Müller és Ribery komolytalansága, hiányzik a Lahmbol áradó méltóság, hiányzik, hogy Neuer dirigáljon mindenkinek. Hiányzik az egész csapat az a feltétlen szeretet amit ott kaptam. Le kellett törölnöm egy kósza könnycseppet az arcomról, de tudtam, hogy ezzel elindul a többi is. Visszaültem a székbe és lehajtottam a fejem az asztalra, és próbáltam némán sírni. Nem bírom tovább muszáj látnom a csapatot. Muszáj Münchenbe mennem, most. Felálltam és a bőröndömhöz léptem, bedobáltam pár cuccomat, majd előkerestem az útlevelemet, és mit sem törődve azzal, hogy ma este meccsem lesz, a reptér felé vettem az utat. Tudtam, hogy nemsokára indul egy gép ami egyenesen Münchenbe repít, ezért kicsit gyorsítottam a lépteimen. Próbáltam nem nagy feltűnést kelteni, de még valamilyen szinten így is megbámultak. A taxiból kiszállva felkapta a bőröndömet és elkezdtem futni, nem nem azért, mert késésben voltam szimplán nem akartam, hogy bárki is megállítson. Szerencsére minden gyorsan ment és egy röpke tíz perc múlva már a gépen ültem. Nagyon régen volt már, hogy olyan gépen repültem, ahol a csapattársaimon kívül bárki is volt. Tudtam, hogy ebből óriási botrány lesz, de nem érdekelt, szükségem volt arra, hogy lássam a csapatomat.

...

    Pár óra múlva már München kopott utcáit jártam. Egyenesen a Sabener straße felé lépkedtem. Ahogy néztem az épületeket automatikusan könnybe lábadt a szemem, hiszen itt éltem a gyerekkoromat és minden emlékem ide köt. A telefonom mindeközben megállás nélkül csörgött, az edzőm és a csapattársaim folyamatosan hívtak, egy idő után felidegesített és inkább lenémítottam. A Straße elé érve megálltam, nem akartam bemenni fogalmam sem volt arról, hogy hogyan fogadnának, ezért leültem a kőre. Az edzésük fél óra múlva kezdődött de tudtam, hogy tíz percen belül itt lesznek. A szívem egyre hevesebben dobogott, három hónapja semmit sem hallottam a srácokról, és most láthatom őket,  szemem könnyekbe borult alig láttam valami. De egy alakot láttam közeledni, megtöröltem a szemem és felálltam. Neuer volt az, én pedig meg sem várva, hogy észrevegyen odarohantam hozzá és megöleltem.    

   A kapust szerintem kisebb fajta sokk hatás érte, de engem is. Lassan megérkeztek a többiek és egy körgyűrűt alkottak körülöttünk. Lehet nem nagyon fogták fel, hogy én vagyok vagy nem tudom. Elengedtem Manut és szembenéztem a többiekkel.

   - Hazajöttem. - mosolyogtam szét tárt karokkal és könnyes szemekkel.

   - Uristen. - hagyta el Thomas száját egy két perces csend után a szó. - BASTIAAAAAAN. - fogta fel és a nyakamba ugrott, a többiek is közelebb jöttek és mindenkitől kaptam minimum egy hátba veregetést.

   - De most mi lesz? - kérdezte Lewa miután kiszabadultam a volt csapattársaim gyűrűjéből.

   - Nemtudom, ma este meccsem van, a telefonom négy órája megállás nélkül csörög, de nem érdekel. - vontam meg a vállam.

   - De Schweini vedd, fel mert ebből óriási balhé lesz, még le is csukhatnak. - nézett rám szigorúan Manuel.

   - Jó. - mondtam és elővettem a folyamatosan csörgő telefonomat a zsebemből egy pillanatra felnéztem a többiekre mintegy megerősítés gyanánt majd benyomtam a hívás gombot.

   - BASTIAN SCHWEINSTEIGER. - nem is volt szükség telefonra Van Gaal hangja elhallatszott idáig is. - MEGKÉRDEZHETEM, HOGY HOL A FRANCBA VAGY?

   - Münchenben, otthon. - válaszoltam teljesen higgadtan.

   - MA ESTE MECCSED VAN FIAM, HOGY KÉPZELED, HOGY ELMÉSZ MÜNCHENBE???

   - Ez az otthonom mester, nem Anglia. Nem érzem ott jól magam. Nem akarok ott játszani, a Bayern az otthonom. - mondtam őszintén, de oh bárcsak ilyen egyszerű lenne.

   - Értettem, mihamarabb repülj haza erről tárgyalnunk kell a menedzsereddel, felelőtlen dolog amit csinálsz 31 éves létedre. - mondta az edző majd letette.

  Becsúsztattam a farzsebembe a telefonom majd  elindultam egyenesen a Straße-be. A többiek már rég bent voltak, mivel perceken belül elkezdődött az edzésük. De én nem velük akartam beszélni, hanem Hoenessel, ezért felmásztam a lépcsőkőn egyenesen az elnöki irodáig és ott bekopogtattam. Egy "szabad" elhangzása után benyitottam.

    - Bastian! - Hoeness mosolygósan felállt a székéből és a kezét nyújtotta nekem. - Te itt Münchenben?

    - Igen, hazajöttem. - kezet ráztam vele majd folytattam. - Van rá esély, hogy visszatérjek?

    - Neked bármikor, nehéz lesz de megoldjuk. - mosolygott Hoeness én pedig hittem neki.

...

    Újabb 2 hónap telt el. Azóta se mentem vissza Angliába. A menedzserem és a Bayern menedzserei mindent leszerveztek. Nagy nehezen és sok pénz árán, de sikerült visszatérnem újra Münchenbe. Elméletileg ma lesz az első meccsem. Még a szurkolók sem tudtak az egész visszatérésemről. Ez valamilyen szinten egy bónusz ajándék a Bayern részéről. Tudtam, hogy az 52.percben fogok pályára lépni, Alonso helyére.A bemenetelem elég érdekesen sikerült, majdnem észrevettek a szurkolók, de végül még is sikerült feltűnés mentesen eljutnom az öltözőig. Nyilvánvalóan nem fogok leülni a kispadra, hiszen akkor idő előtt észrevennének. Ezért, szeretem a Bayernt, mert mindig megszervezik az ilyen "nagy" visszatéréseket. Igaz én csak cirka 4 hónapra hagytam el a klubomat. Elköszöntem a srácoktól, majd leültem az öltözőben és vártam. Előre vártam már, hogy mi suhán át a nézők arcán, amikor meglátják a 31-es számot. Hiszen amióta elmentem, nincs 31-es mez. Amikor bejöttek a srácok fél időben, már 1-0 volt az állás a mi javunkra. Remélem majd rúghatok én is egyet. Igazán jó visszatérés lenne. 
   Az 50.percben a szívverésem, ha lehet mondani még százszorosára nőtt. Bekötöttem a stoplisomat, majd mély levegőt véve felálltam. Kisétáltam, arra a részre, ahol a csapattársaim mentek ki a félidőt követően. Szerencsére pont takarásban álltam, így senki sem látott. Ancelotti intett , ami azt jelentette, hogy mehetek. A partjelző felmutatta a táblát, amin a piros 14-es mellett egy zöld 31-es érkezett. Mindenki nyitott szájjal nézett a kivetítőre. De nem volt sok idejük nézni, mert abban a percben befutottam a pályára. Nem gondoltam volna, hogy ekkora sokkot okozok mindenkinek. A nézőtér egy pillanatra teljesen elcsendesedett. Majd mindenki értetlenül nézett rám, és végül öröm ujjongásban tőrt ki. Tudtam, hogy ezekben a pillanatokban került ki az internetre az átigazolási hírem is. Így pedig végleg nyilvánossá vált hazatértem. Eszméletlen érzés volt újra a csapattal játszani, eszméletlen hangulat volt. 
    A 88.percben 4-0-nál Müller nekem passzolta a labdát a 16oson belül. Elég lehetetlen szögben álltam, szinte képtelenség volt, hogy belőhessem. De gondoltam megpróbálom. Csináltam egy cselt, így kikerültem az egyik védőt, majd kicsit megemeltem a labdát, és besarkaztam, egyenesen a jobb sarokba. Meglett az ötödik a Müncheni tábor pedig konkrétan felrobbant az örömtől. 

  Közvetlen a Müncheni szurkolótábor elé futottam, és küldtem nekik egy hatalmas csókot. "Szeretlek titeket" üvöltöttem nekik, értették ők is szerettek, még így is. Én pedig hálás voltam. Hálás voltam, hogy Bayern lehet az én klubbon. A München az otthonom, szeretem a csapatot a légkört. Soha többé nem megyek el innen. Az én szívem örökké a Bayernért fog dobogni.