Miroslav Klose novella

Gondolom, nem sokan ismeritek már Miroslav Kloset, én viszont a német futballtörténelem egyik hatalmas emberének tartom őt, ezért gondoltam, hogy írok róla egy novellát, de előtte, szeretném, bemutatni őt azoknak, akik nem ismerik. Nagyon sok teljesítményben megelőzi, Ronaldot és Messit, többet lépett náluk pályára, többet volt válogatott és világbajnokságon is több gólt szerzett. A futballtörténelemben ő szerezte a legtöbb gólt világbajnoksági tétmeccseken összesen 16ot. 71 góljával pedig a német válogatott legeredményesebb játékosa megelőzve Gerd Müllert. Az pedig csak egy plusz érdem, hogy a legjobban fejelő játékosként is van nyilván tartva. Na de szerintem ennyi elég is kezdjünk is bele a novellába:

  A nevem Miroslav Klose, de a legtöbben csak Salto-Klosenek neveznek, amelyet a világbajnokságon bemutatott szaltós gólörömeimnek köszönhetek. Mára már veteránnak számítok a focisták körében, csak néha léphetek pályára a Lazio színeiben de így sem teljes meccsre, nehogy lesérüljek. Hiába, hogy még csak 38 éves vagyok, a focisták fényéve csak 35 éves korukig tart. Én így is tovább bírtam, igazából 2014ben volt az utolsó nagy szereplésem akkor is már bőven meghaladtam a 35 éves esztendőt, de Löw úgy gondolta, még is pályára léptet. 

  Mindig örömmel emlékszem vissza a Bayern Münchenben töltött remek éveimre, őket mondhatni igazán a családomnak neveztem. Bastian Schweinsteigerrel és Thomas Müllerrel még mai napig tartom a kapcsolatot. 

  Itt élek Münchenben nem is olyan messze az Allianz arénától, az unalmas reggeleimen amikor nincs jobb dolgom, elmegyek és sétálok egyet arrafelé. Ez ma sem történt másként, megálltam a hatalmas stadion előtt amit régen az otthonomnak mondhattam, emlékszem még az első itt játszott meccsünkre a Borussia Dortmund ellen amiben 7:0ra vertük őket, és ebből két gólt is én szereztem, milyen régen volt már, ahogy így eltűnődve gondolkoztam, észre se vettem, hogy egy alak állt, meg mellettem, végül csak a hangja térített ki a bamublásomból.

  - Hiányzik ugye? - kérdezte a férfi hang, én pedig rögtön felismertem, Müller volt az.

Óvatos mosolyra fordult a szám és a hang irányába fordultam, és valóban ott állt Müller a maga teljes valójában.

 - Mondhatjuk úgy is. - mosolyodtam, el mire Müller odalépett kezet fogott velem, majd megveregette a vállamat.

  Régen láttam, már Müllert, de az igazat, megvallva nem sokat változott, csak az arcán látszódott, egy kicsit, hogy már jócskán benne van a húszas éveiben, ezzel nem arra, akarok utalni, hogy megöregedett, volna, hanem azt az aranyos kisfiús babaarcot felváltotta, egy kicsit durvább, férfiasabb arc. 

 - Rég találkoztunk, mi a helyzet a Lazzioban? - kérdezte a szemében pedig kiváncsiság csillant fel.

 - Gondolom, edzenek valahol Olaszországban. - mondtam szomorúan és a csapattársaimra gondoltam, akik ebben a pillanatban is épp edzhetnek.

- Ó. - sütötte le a szemét Müller. - szoktál még tétmeccseken játszani?

- Nem nagyon. - nevettem el magam. - tudod az ilyen öreg embereket mint én már pihentetni kell.

 Ezen mind ketten egy jót nevettünk, majd megérkezett a többi Bayern Münchenes focista, mert mint kiderült egy barátságos meccsük lesz a Wolfsburg ellen. Lahmot, Neuert és még pár alakot rögtön felismertem, de voltak köztük új alakok is, gondolhattam, volna, hisz lassan hat éve nem vagyok a Bayern tagja ennyi idő alatt rengeteg új tag érkezett. Müller pedig volt olyan készséges, hogy odahívta őket én kicsit elpirultam, mivel elég sokan gyűltek körénk, és soha nem szerettem nyilvánosság előtt beszélni, de szerencsére Müler ez felől mentesített is.

 - Nem tudom hányan ismeritek a mellettem álló úriembert. - ennél a szónál páran elnevették, magukat köztük én is. - de ő Miroslav Klose, a Bayern München és a Német válogatott egy kiemelkedő alakja. -fejezte be, és a mondandója egy sustorgás lavinát indított el, melyben ezek a szavak hangzottak el: " ez ő" "azt hittem magasabb" "nem hiszem el ez tényleg ő"

 Én pedig csak álltam Müller, mellett és beszélgettünk, amikor megállt előttünk két ember egy szőke és egy barna hajú férfi a barna legalább tíz centivel nagyobb volt társánál.

 - Ők Robert Lewandowski és Joshua Kimmich. - mutatta be őket. - Lewandowski utánad igazolt nem sokkal Kimmich pedig lassan egy éve.

 Kezet fogtam mind a két fiúval, majd válaszolgattam, a kérdéseikre, ami legfőképpen a 2002es VBn produkált szaltómmal kapcsolatos volt. Nem tudom mennyi időt beszélgettünk, talán másfél órát, de lehet többet, épp Götzével beszélgettem arról, hogy megint jelölték őt a "München legjobb pasija" díjra amikor egy erős és határozott férfi hangot hallottam a hátam mögül. Guardiola volt az a Bayern München jelenlegi edzője, még nem láttam őt személyesen ezért eléggé meglepett, arra kérte, a csapatot, hogy húzzanak be átöltözni, és kurvagyorsan kezdjék el a felkészülést mert két óra múlva kezdődik a meccs. Müller elköszönt tőlem én pedig még egy ideig, néztem a Bayern München egyre távolodó csapatát, de egy ember még, mindig ott állt, és az maga Guardiola volt. És ahogy láttam, intett egyet, hátra kellett, néznem, hogy nem-e valaki másnak mutogat, de miután csak az üres teret láttam, magam mögött, ráeszméltem, hogy a spanyol edző velem szeretne beszélni ezért odaléptem hozzá. 

 - Te vagy Miroslav Klose, ugye jól tudom? - nyújtotta a kezét majd biccentve egyet megfogtam a kezét. - Pep Guardiola. - mondta majd kezet ráztunk.

 A férfi elindult a stadion felé, majd látva, hogy nem követem megállt és visszaszólt.

- Gyere fiam, gondolom érdekel a régi csapatod szereplése. - húzta mosolyra a száját, én pedig utána mentem.

 Mi pedig beléptük az arénába, otthonos pályán mozogtam, jól tudtam mi merre van, az Allianz aréna 5 és fél év alatt szinte semmit sem változott, ugyanolyan barátságos, szép, és óriási, mint mikor utoljára itt jártam. Guardiola kíséretében léptem, ki a stadionba,aki egyenesen az edzőnek számon tartott helyre ment, én pedig mint egy jó pincsikutya követtem őt. Leültünk, és nemsokra rá meg is jelent a Bayern München, a szokásos piros hazai mezében. Intettem az elhaladó Götzének, és lepacsiztam az épp kapuba futó Neuerrel. Figyeltem, ahogy edzenek, és kétség sem fér, hozzá, hogy kiváló játékosok egytől egyig. Nemsokára kezdtek szállingózni az emberek, főképp Bayern szurkolók, de elvétve láttam, egy két zöld ruhás Wolfsbur rajongót is A meccs pedig elkezdődött, az első fél óra, viszonylag unalmasan telt, Lewanak volt egy szép helyzete, de a kapus kivédte, Viszont Müllernek a 40. percben sikerült megtörnie a védőfalat,

 

majd oldalra passzolt a közeledő Kimmichnek, aki nagyon szépen ráívelte a kapu jobb sarkára, de szerencsétlenségére, a kapus kivédte, viszont a labda, visszapattant, és Müller megint áttörve a védősoron, egy hatalmas gólt rúgott, én pedig Peppel együtt ugrottam fel és a Bayern szurkolókkal együtt üvöltöttem, hogy "TOOOOR" Müller pedig a német szurkolók felé fordulva két kézzel ujjongott, majd csapattársai hátulról ráugrottak. A meccsen a Bayern még további három gólt szerzett, majd a bíró a 90.percbe lépve lefújta a meccset, én pedig meg sem várva, Pepet a pályára rohantam, nem érdekelt, hogy már nem vagyok Bayern München játékos, mivel ezen napon együtt örültem, minden egyes ott jelen lévő játékossal, és szurkolóval. Olyan volt, mint régen, amikor még én lőttem, gólokat, és engem ünnepelt, mindenki, de most valahogy sokkal jobb, volt másokat ünnepelni. Müller több ízben is megszorongatott, én pedig csak nevetve viszonoztam, az ölelését, mivel ma minden dicséretet megérdemelt, két gólt is ő szerzett, és ezenfelül az összes gólpasszt is ő adta. A nézőközönség, pedig lassacskán észrevette, hogy van a pályán egy nem éppen odaillő tag, vagyis én, jó páran felismertek és kántálni kezdték hogy "Salto-Klose, Salto-Klose" 

 Müllerre néztem, aki feltartotta, a hüvelykujját, ezzel azt sugallva hogy  "csináljad". Én pedig erőt vettem, magamon, lassan 8 éve annak, hogy utoljára csináltam, de egy igazi harcos sosem esik ki a gyakorlatból nem de? Körübelül 75ezer ember tekintete tapadt rám, amikor elkezdtem futni a kapu felé, a közönség pedig egyre gyorsabban kántálta, hogy "Salto-Klose, Salto-Klose" Elrugaszkodtam a talajtól, behunytam a szemem majd megpördültem a levegőbe, a szememet pedig csak akkor nyitottam ki, amikor már biztonságos talajt tudhattam magam alatt, bennem pedig tudatsult, hogy igen, megcsináltam. Müller pedig rámugrott, és boldogan az arcomba nevetett.  A közönség tombolt, én pedig némiképpen újra a réginek éreztem magamat.